A Mancsos élet, avagy trénerségem története
Kisgyerekként álmodni se mertem volna arról, hogy én egyszer kutyákkal fogok együtt dolgozni. Igazi hullámvasút volt az ide vezető út, a maga mélységeivel és magasságaival, olykor kitérőivel.
Max érkezése volt az, ami ténylegesen elindított ezen az úton, de a végleges elhatározást annak köszönhetem, hogy megismertem az LPM&P szemléletét.
Mindenkinek vannak traumái az életében, ami vagy gátolja, vagy motiválja a céljai elérése felé.
Szerencsésnek tekinthetem magam, hogy az utóbbi kategóriába tartozom. 7 éves korom körül volt egy számomra támadásként megélt élményem egy „nagy fekete” kutyával.
Bár fizikai sérülésem nem volt, viszont lelkileg annál mélyebben sebzett meg. Hosszú évekig kerültem azt az utcát, és a mai napig megnehezíti az életemet, ha egyedül találkozok önsétáltató kutyával.
De mégis miért nevezhetem magam szerencsésnek?
Mert a traumám arra motivál, hogy minél kevesebb legyen a viselkedésproblémás kutyus, és több legyen a kiegyensúlyozott jól szocializált családtag.
Minden alkalommal meglepődök saját magamon, hogy a kutyák iránti rajongásom mennyire ellen tudja súlyozni a félelmemet. Ezért tudok gondolkodás nélkül 2 lendületesebben játszó kutyus közé állni, vagy egy nem kölcsönösen érdeklődő ismerkedést megakadályozni, elejét véve egy esetleges balesetnek, esetleg csattogó fogak közelében zsákmányjátékot játszani, hogy bemutathassam a gazdiknak.
Viszonylag hamar és visszavonhatatlanul beleszerettem a border collie fajtába. A lelkemig hatoló mindent tudó tekintete, a gyönyörű külleme, a mérhetetlen intelligencia és még sorolhatnám mi mindene ejtett rabul.
Innentől már tudatosan kezdtem hozzáállni a kutyatartó szerephez, sajnos még csak tervben. Néztem a kutyaiskolákat, a tenyésztőket, építettem magamban a képet az ideális kutyás életről. Férjemnek köszönhetően 10 év várakozás és reménykedés után 2021 januárjában megírhattam azt a bizonyos levelet a gondosan kiválasztott tenyésztőnek.
2021 nyarán közeledve Max érkezéséhez elkezdtem keresgélni a kutyaiskolákat, hogy felkészülve várhassuk az új családtagunkat, viszont mivel én nem szeretem a könnyű helyzeteket és mindenben a kihívást keresem, ezért a kutyasulit is ki akartam maxolni.Így jött hát a gondolat. Miért ne lehetnék tréner? Változott a keresés és már oktatóképzéseket kerestem, csak éppen mindenhol hibázott az időpont. Max érkezése még messze volt, amikor indultak a képzések, egy kivétellel.
Gyerekként volt egy kutyusom, Buksi, amolyan tipikus udvari kutyus, aki az utcát csak szükség esetén ismerte, vagy ha kihasználta a véletlenül nyitva maradt kapu adta lehetőséget.
Amit én gyermeki fejjel hasznosnak gondoltam csak azt tanítottam neki, de azt se tudatosan. Utolsó éveire tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ekkor elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte, hogy teljes élettel zárhassa földi útját.
Bár a világot nem ismerhette meg, de kerítésen belül szeretetben teljes életet tudtam neki adni a búcsúig.
Buksi hatalmas űrt hagyott bennem, és bár tudtam, hogy őt senki sem pótolhatja, mégis éreztem, hogy szükségem van egy szőrös társra.
Buksi
Mázli
Az LPM&P és Én
A végleges döntés meghozatalát, hogy mégis melyik képzést válasszam több tényező döntötte el, viszont az „i-re” a pontot mégis csak az a lehetőség tette fel, hogy saját kutyus nélkül is elkezdhessem a tanulást.
Ennek köszönhetően pedig megismerhettem egy csodálatos négylábút, Mázlit, aki teljessé tette nekem a Láthatatlan Póráz Módszer & Program képzését.
Az „Én a Szuper Tréner” egy igazi önismereti utazás volt, és számtalan pluszt kaptam az alap tematikán túl.
Max szó szerint belecsöppent a módszerbe. Pénteken utaztunk érte és szombaton már meg is hódította a csoportot.
A cuki kölyökkor a social media rózsaszín álarcával ellentétben maga volt a rémálom. Többször voltam közel a feladáshoz, mint gondoltam volna, emiatt számtalanszor kérdőjeleztem meg magam, hogy mégis hogyan „oszthatnám én az észt”, ha a saját kutyámmal se boldogulok. Dömötör Júlia egyik mondatának
(a sok közül) köszönhetően ezt a félelmemet is a hasznomra fordítottam.
Én Max számára nem egy tréner, hanem gazdi vagyok, ugyan olyan hétköznapi problémákkal, mint bárki más, csak több eszköz van a kezemben.
Max
Buksi
Gyerekként volt egy kutyusom, Buksi, amolyan tipikus udvari kutyus, aki az utcát csak szükség esetén ismert, vagy ha kihasználta a véletlenül nyitva maradt kaput.
Amit én gyermeki fejjel hasznosnak gondoltam csak azt tanítottam neki, de azt se tudatosan. Utolsó éveire tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ekkor elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte, hogy teljes élettel zárhassa földi útját.
Bár a világot nem ismerhette meg, de kerítésen belül szeretetben teljes életet tudtam neki adni a búcsúig.
Buksi hatalmas űrt hagyott bennem, és bár tudtam, hogy őt senki sem pótolhatja, mégis éreztem, hogy szükségem van egy szőrös társra.
Mázli
Az LPM&P és Én
A végleges döntés meghozatalát, hogy mégis melyik képzést válasszam több tényező döntötte el, viszont az „i-re” a pontot mégis csak az a lehetőség tette fel, hogy saját kutyus nélkül is elkezdhessem a tanulást.
Ennek köszönhetően pedig megismerhettem egy csodálatos négylábút, Mázlit, aki teljessé tette nekem a Láthatatlan Póráz Módszer & Program képzését.
Az „Én a Szuper Tréner” egy igazi önismereti utazás volt, és számtalan pluszt kaptam az alap tematikán túl.
Max
Max szó szerint belecsöppent a módszerbe. Pénteken utaztunk érte és szombaton már meg is hódította a csoportot.
A cuki kölyökkor a social media rózsaszín álarcával ellentétben maga volt a rémálom. Többször voltam közel a feladáshoz, mint gondoltam volna, emiatt számtalanszor kérdőjeleztem meg magam, hogy mégis hogyan „oszthatnám én az észt”, ha a saját kutyámmal se boldogulok. Dömötör Júlia egyik mondatának
(a sok közül) köszönhetően ezt a félelmemet is a hasznomra fordítottam.
Én Max számára nem egy tréner, hanem gazdi vagyok, ugyan olyan hétköznapi problémákkal, mint bárki más, csak több eszköz van a kezemben.
Az oktató képzés és a Mester Tréner képzés között eltelt év mozgalmasra sikerült
Év elején csendes megfigyelőként vettem rész Szabó Andrea és Benesovits Nóri oktatóim által szervezett felnőtt kutya kurzusok, ahol az aktív részvevő a Férjem volt Max-el.
Nyáron pedig Dr. Varga-Nagy Adrien oktatóm szervezése által tapasztalhattam meg a jelenlét tudatosság kurzus különlegességét.
Ennek a kurzusnak és csodálatos részvevőinek köszönhetem, hogy nem vártam tovább és jelentkeztem a szeptemberben induló Mester Tréner képzésre. Biztos voltam benne, hogy hatalmas élmény lesz a tanfolyam, mégis meglepetés volt a végére, hogy sokkal többet kaptam, mint amit képzeltem, akár lexikális tudásban, akár önismereti fejlődésben.
Mancsos élet
Mit jelent számomra a Mancsos élet? Miért választottam ezt a nevet?
Hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani azoknak az érzéseit, akik nem tudnak kiállni magukért. Boldog, teljes életet viszont csak akkor tudunk élni, ha a kis herceg szavaival élve a szívünkkel látunk és meghallgatjuk azt, amit nem hallunk. Mancsával a kezünkben képesek lehetünk kicsit az ő tiszta lelkén keresztül csodálni azt a világot, ami körülvesz minket.
Ha mégis csak egy szóval szeretném jellemezni, akkor az a szabadság lenne. Ez az a szabadság érzet, amit szeretnék tovább adni a Mancsos élet segítségével…